Advent első vasárnapja, az első gyertya

Egy nagyon szép, és elgondolkodtató bejegyzést olvastan egy ismerősömnél a Facebook-on. Szeretném vetek megosztani:

Az Adventi koszorú régi-régi jelkép mindazok számára, akik a Karácsonyt számon tartják. Érdemes eljátszani a gondolattal, miszerint ha a koszorú kerek alakját felosztjuk két, a szemközti gyertyákat összekötő képzeletbeli tengellyel, akkor megkapjuk a "kör-oszt" jelképet, amit egyes régi kultúrákban a teremtés szimbólumának tekintik. Az első gyertya, a teremtés első eleme
a tűz, a kiáradás, az adakozás, a fény szimbóluma.
A TŰZ, ami megtalálható mindenben, ami csak létezik, ha megtanuljuk észrevenni benne. A Napban, ahogy árasztja sugarait, fényt, meleget, életet adva. A gyertya lángjában, mely szimbolikus jelentésein túl, még ma is a meghitt, szeretetteljes pillanatok szinte nélkülözhetetlen kelléke. A mezei virág szirmában, ahogy nem törődve a következő pillanat veszélyeivel, elfogadva kiszolgáltatottságát, nem tesz mást, mint árasztja szépségét a világra. Legyen az bármilyen kicsiny is, teljes erejéből adja önmagát, kiárasztva illatát, színét, szirmai bársonyosságát, hogy minden pillanatában megélve önmagát, megvalósíthassa élete egyetlen célját, a mag meghozatalát. A magot pedig, mely egyetlen kincse, teljes hittel és bizonyossággal bocsátja útjára, bízva az Isten által teremtett világ tökéletességében. Történjék bármi is a maggal, nem aggódik, nem fél a még nem is létező jövőtől.
Vajon mi, emberek képesek leszünk-e valaha is ezzel a tökéletes és teljes bizalommal élni az életet? Soha semmi mást nem tenni, mint önmagunkat megélni, mindenféle mesterséges álarcok, sokszor még önmagunk elől is elrejtő fátylak nélkül. A tűzhöz hasonlóan kiáradni, melegíteni, adni, és nem várni cserébe semmit. Talán ez lenne maga a szeretet.
Amikor már nem kapni szeretnénk a szeretetet, hanem adni, és úgy adni, hogy ne várjak érte cserébe semmit, hiszen ha azért szeretek, hogy viszont szeressenek, akkor az már nem igazán szeretetet, csak piaci csere-bere. Amikor már nem adni akarom a szeretetet, hiszen honnan is tudhatnám, hogy mire van szüksége a másiknak, mi az, ami valójában boldoggá teszi. Miért is gondolnám, hogy én majd megteszem, majd boldoggá teszem, akár akarja, akár nem, mert én tudom, hogy mire van szüksége. Aki nem adni akarja a szeretetet, de önmaga válik a szeretetté, az olyanná lesz, mint a Nap. "Isten felkelti napját jóra és gonoszra egyaránt!" 

A Nap, pedig csak árasztja sugarait, nem aggódik, hogy ki fogadja be, ki méltó rá, viszonozzák-e vagy sem, nem sértődik meg, ha valaki nem kér belőle és elbújik előle. Ő csak ad, mindentől függetlenül. Mert semmi más nem ő, csak önmaga, csak tűz, csak kiáradás, csak szeretet.

Köszi hogy benéztél! Érdemes visszajöni , mert jön a meglepi hamarosan ...